Szerepek

Kissrácként, amikor mindenki a kertben dolgozott, nekem csak egy feladat jutott: ne zavarjak senkit a munkában, játsszak nyugodtan. Legalábbis így rémlik. Van egy kép, nem tudom ki készítette, maga a kép sem rémlik pontosan. A háttérben talán szüleim és anyai ágról nagypapám éppen rendben tartják a kertet, én meg ülök a traktorkeréken, és épp az újabb homokváramat építem. Ebben aztán olyan profivá váltam, hogy később Radiohead koncerten is készítettünk közepesebb méretű erődöket, ami aztán elnyerve mások tetszését, megörökítésre került. Persze, a képet azóta se láttam, de az élmény visszaköszönt. Látom a bő másfél évtizedet két fénykép elkészülte között, ahogy valamennyire megöregedtem, de a gyermeki én ugyanaz maradt.

Szóval az volt a feladatom, hogy ne zavarjak, kreatívkodjak abból, ami van és élvezzem a nyarat. A család többi tagja pedig teszi, amit tenni kell. Törődnek a kerttel, a benne található növényekkel, ápolják, permetezik, locsolják őket, kigazalják a körülöttük lévő területet, hogy más ne szívhassa el előlük a tápanyagot, és az megmaradhasson számukra energiaforrásként. Persze, ahogy a nagyszülőknek is megvan a kedvenc unokájuk, hiába tagadják, ez biztosan így van, úgy kissrácként nekem is kellett valaki, akihez jobban tudok kötődni. Édesapám adott volt tulajdonképpen, az ő szerepe, viszont az évek során átfordult, és édesanyám vette át a helyét. Nagypapám (Keresztes János, született: 1924. december 11., Pereg) viszont teljesen más volt. Hozzá csak másodrangú vonalak kötöttek, nem volt meg az egyből kapocs, a rögtön visszacsatolás vagy legalábbis nem tudtam róla. Hogy neki én voltam-e a kedvence, nem tudom. Visszanézve azonban ő volt az, aki két kertet nem engedett veszni hagyni, aki kijárt a piacra, és árulta a különböző zöldségeket, aki amikor ideje engedte nálunk volt és segített.

Akkoriban még én is kikönyörögtem minden vasárnap, hogy menjünk, és nézzünk körül a piacon. Utólag, és mostani fejjel visszatekintve, valószínűleg azért vonzott, mert törpe voltam az óriások között. Ma már inkább úgy tekintek rá, mint Lacháza múltjának egy darabjára, ami képtelen továbbfejlődni, és saját magát fojtja meg árusai által. Biztos valami pólót akarhattam, az éppen aktuális kedvenc sportolóról, vagy valami mást. Menni akartam, nézelődni vagy csak találkozni. Arra emlékszem egyedül, de lehet csak szépíti az agyam takarítóközpontja ezt az emléket, és napról-napra egyre fényesebbé csiszolja, hogy nagypapám körül mindig jó volt a hangulat. Ő volt az én titkos kapcsom, a szál pedig, ami összekötött minket, a születésnapunk. 65 évvel és egy nappal utána születtem. Nem értek sem a horoszkóphoz, sem a csillagrendszerekhez vagy a hónapok meghatározásához, de decemberiek vagyunk és nyilasok, és ez bőven elég. Magasabb lennék nála, de van egy fiatalkori képe, amin állítólag hasonlítunk. Ez egy másik.

Édesapám a héten végre visszamehetett dolgozni. Titkon szerintem mindenki örült neki. Ennek a momentumnak a lényege annyi, hogy kimondva, kimondatlanul úgy érzem, nekem kellene átvennem nagypapám egykori szerepét. Törődjek a kertekkel, a benne található növényekkel, ápoljam, permetezzem, locsoljam őket,és gazaljam ki a területet. Igazából, ha hallgathatok közben zenét, élvezem is a munkát. A kert pedig kifejezetten örül, ha foglalkoznak vele. Tegnap kimentem cseresznyét szedni. Pontosabban csak mentem volna. Kevés figyelmet fordítottunk rá mostanság, és ennek meg is lett az eredménye. Régen, amikor még bátyámmal szedtük, ettük, dobáltuk egymást a cseresznyénkkel jó volt fenn lenni a fán, majd azon aggódni: "Hogy a francba fogok lemászni innen?" Aztán az elmúlt években túlzottan rutinná vált, nem láttam az élvezeti részét. Délután azonban, miközben az elszáradt, elfonnyadt szemeket szedtem le, és néha megörültem, hogy találtam egy-két jót, átfutott az agyamon, hogy ez a kert most gondozásra szorul. Túl sok minden vonta el a figyelmünket róla, ideje, hogy valaki fölébressze, ami benne lakozik.

Az esti és a reggeli locsolás metódusa ugyanazon az elven alapul: az ébresztésen. Este, a délutáni szárazság után, Irvine Welsh-nek és a DIY-módszernek engedve, fogod a levágott végű slagot, és mintha te lennél a friss, nyári zápor háromnegyed óra alatt, a locsoló motorjának zúgó hangja mellett, mindeközben saját szivárványokat felrajzolva az égre, felkeltesz minden növényt és állatot. A fenyőt is, amivel együtt nőttél fel, csak ő közben már túlnőtt rajtad, és olyan magas, mint a házatok. Államvizsgára készülve jöttem rá, hogy ha az emeleten tartózkodom és nyitva van az ablak, akkor a különböző hanghatások miatt olyan mintha egy erdő közepén laknánk valahol a Skandináv-hegységben. Reggel pedig ugyanez, csak itt még te is kómás vagy, és kell, hogy néha arcon locsold magad, hogy valamennyire felébredj. A következő pillanatban pedig rajta kapod magad, hogy már azon gondolkozol, miket fogtok készíteni a következő héten. Hogyan szeditek majd le a málnát, a paprikát, a cukkinit, mint egykor nagyszüleitek. Talán ők sem gondolták, hogy egyszer elkezdjük átvenni az ő szerepüket...